Albiflora

Lelkem fényes fekete pillangója

Posted by Szitakötő/Arashi - 1 megjegyzés

Mint előre beharangoztam, ez is régebbi, körülbelül másfél-két éve született alkotásom. A Jigoku shoujo első openingjének (Snow-Sakasama no chou) egy fordítása nyomán íródott versem, felhasználva a fordítás sorait és kiegészítve a saját érzéseimmel. Először írtam ilyet akkor, de most újra kedvet érzek hozzá. Érdekes élményt nyújt ilyet alkotni, bár nem tudom, hogyan nevezik ezt a "műfajt". (Tudom, hogy van neve, találkoztam is vele, még régen, azóta persze elfelejtettem. xD)

A fordítás, melyet használtam:
 „Egy nap, egy pillangó fog az ég felé szállni,
Amikor a tükör előtt, veled együtt levágom a hajamat.
Az óra alatt lépések visszhangoznak a folyosón…
…és velük együtt fénylik a véget nem érő eső hangja
Valaminek a ragyogó létezését érzem,
Ami egy édes virággá alakul át
S édes gyümölcs méreggé válik.
Ma ismét esik. Csatlakozni akarok…
A mához és ahhoz a naphoz, az egek segítségével.
Ebben az őrületben, és bizonytalanságban
Milyen messzire tudjuk eljuttatni
Az összes számunkra fontos érzelmet?
Ebben az őrületben életet adtál nekem.
Meddig tudunk megvédeni
Egy számunkra fontos érzést?
Ebben az őrületben és bizonytalanságban
Meddig tudjuk eljuttatni
Az összes számunkra fontos dolgot?
Ebben az őrületben életet adtál nekem.
Meg tudjuk védeni 
Az összes különböző érzést? 
[…]”

Íme a saját alkotásom az előzőt felhasználva:
Zenével az igazi ;)

     Get this widget |     Track details  |         eSnips Social DNA   


Lelkem fekete színű pillangója…

Egy nap, egy pillangó fog az ég felé szállni,
Amikor a tükör előtt, veled együtt levágom a hajamat.
A kezedet nyújtottad és vezettem lépteid a fellegek alatt,
Behunytam a szemem és irányítottál.
A perc szilánkokra tört az időben
Száraz falevél hullt a lábam elé és te álmodtál
Az óra alatt lépések visszhangoznak a folyosón…
…és velük együtt fénylik a véget nem érő eső hangja.
Hideg szél fodrozza szoknyáinkat,
Örökké a cseppek alatt.
Várok, tőled csak karnyújtásnyira
S mégsem hallom meg szavadat.
Némán álmodsz a fényről
Fényes fekete angyal,
Lelkem fekete színű pillangója
Az érzések velem maradtak
Ma ismét esik. Csatlakozni akarok…
A mához és ahhoz a naphoz, az egek segítségével
A tükör előtt állva
A szemeidben látom magamat.
Szólunk egymáshoz
A hangok elérnek, de a szavak némák maradnak.
Nem látlak, az alakod mégis szemeimben körvonalazódik,
Ami egy édes virággá alakul át
S édes gyümölcse méreggé válik.
Ha nem találkozunk, akkor is létezünk
A valósággal álmodjuk egymást.
A fényes égen már csak a hold feketéllik
Ezért újra behunyom a szemeimet.
Mi ketten, ha nem találkozunk
Ebben az őrületben, és bizonytalanságban
Milyen messzire tudjuk eljuttatni
Az összes számunkra fontos érzelmet?
Az éjjeli harmat von fölém sátrat
Míg a kezed után nyúlok.
Az idő és a múltba nyújtózó évszakok,
Amikor belém kapaszkodtál, a zuhogó eső alatt.
Az idő körbe-körbe forog…
Ebben az őrületben életet adtál nekem.
Meg tudjuk védeni
Az összes különböző érzést?
A pirkadat könnyei űzik el, a jövő sodrásában,
S hozzák vissza azt a napot.
Csak lépteink vernek visszhangot az ürességben
A semmit kitöltve,
Mikor pillangóm visszatér veled…
És megtartjuk ígéretünket

Egy nap, egy pillangó fog az ég felé szállni,
Amikor a tükör előtt, veled együtt levágom a hajamat…
Read More …

Pillanatok :D

Posted by Szitakötő/Arashi - 0 megjegyzés

Ihlethiány. Most az okával is tisztában vagyok: M. Kovács Ildikó távolléte a probléma forrása. Fő kritikusom és útmutatóm, aki instrukcióival, megjegyzéseivel mindig ráébreszt, a fejlődés újabb ajtaja elé érkeztem, a kulcs a kezemben. Most hiába írok, mindez elmarad, de nem adom fel. Nem adhatom fel, mert ha így tennék, a magamba vetett hitem alapjaiban törne darabokra. Most magamtól kell rátalálnom az új útra, de mégsem egészen nélküle. Egy kis része velem van. Mindig. Hihetetlen, mekkora jelentőséggel bírhat egy kis novelláskötet. De ez mégis segít. Minden "pillanat" egy apró szilánk ami új tűzet gyújt bennem. Szeptemberig van időm bizonyítani, hogy amikor elé állok, több legyek, mint mikor legutóbb elbúcsúztam tőle. Szeretnék én is olyan tanítványa lenni, akiről nem veszi le a kezét, a kapukon kívül sem.

Még nem tudom mivel folytatom, de hamarosan lesz új olvasnivaló, "kritizálni való", valószínűleg (egyenlőre) egy újabb talált darab. ^_^

A novellás kötet, amit említettem az ő műve: Pillanatok. Pillanatnyi érzések, történések, igazak, ihlettek, kitaláltak.
Read More …

"Talált tárgyak"

Posted by Szitakötő/Arashi - 2 megjegyzés

Mint mostanában szinte napi rendszerességgel, a mai nap eseményei szintén írási kényszert váltottak ki belőlem. Abban a pillanatban, hogy leültem a laptop elé, egy szó, egy név villant elém: Angela. Számomra az egyik legkedvesebb karakter, akit valaha alkottam, olyannyira, hogy még sosem írtam meg a történeteit, mert nem tartottam hozzá 'elég jónak' magamat. Most sem álltam neki újra, de kíváncsi voltam, miféle helyzetekbe is hoztam őt "pályafutása" kezdetén. Rengeteg régi, elfeledett írásomat, íráskezdeményemet találtam meg egy, az 'asztalon' porosodó, 'Irományok' feliratú mappában. Érdekes volt így visszaolvasni őket. Találtam egész jó ötleteket is, melyeket sosem fejeztem be, sőt, olyan régieket is, melyek még FREYA-ról lettek megmentve.
Úgy határoztam, egy-két ilyen be nem fejezett mű megérdemli a továbbgondolást, és folytatom a régi fonalat (milyen jó, hogy akkoriban mániákusan készítettem az írói jegyzeteimet, nehogy egy ötletem is kimaradjon a történetből).
Az első, amit folytatni szeretnék -mint akkoriban minden írásom- kisregénynek indult. Ma, józanul gondolkodva egy hosszabb, több részes novella lehetőségét látom benne.
Hogy miről is van szó? Íme a fellelt részlet az első fejezetből (változtatások nélkül ;) ):

Kurotenshi, shirotenshi

1. fejezet

Van, aki sötét angyaloknak tart minket, mások halálistenként emlegetnek, egyesek szerint az angyalok ellenségei vagyunk, vagy segítőjük, elvesszük az életet, hogy mi élhessünk. Igazság szerint egyik feltevés sem helyes, talán egyet kivéve: halálisten. Fajunk egyidős az úgynevezett angyalokéval, s valóban hatással lehetünk az emberi sorsra. Valaha, évezredekkel ezelőtt nem így hívták a felvilági fajokat, otthonunknak is volt rendes neve, de ezeket már rég elnyelte a feledés sűrű ködfellege. Azóta már a Vének Tanácsa is megváltozott, a Hitotsu székében is másvalaki ül: Hitotsu Mitsu. Itt mindenkinek két neve van, az elsőn nevezzük egymást, a második csak azért van, mert az emberek a szerint azonosítanak minket, kivéve a Hitotsu-t, aki mindenek felett áll. Ő emberi tekintetből változatlan, de a Mitsu számunkra elárulja, hogy ő már a harmadik vén, egyfajta „elnök” féle, bár ez a meghatározás nem igazán felel meg a valóságnak. A Felvilág, ahol élünk, nem azonos a túlvilággal, és nem a felhők felett van, bár a legtöbb kapu valóban itt található. A kapukon keresztül tudunk eljutni egyik világból a másikra. Az egyetlen cél, amit még nem felejtettünk el, hogy fenntartsuk az egyensúlyt és a békét, bár az utóbbi időben a határok igen csak kitolódtak, több mindent tehetünk meg, mint eddig. De nem vagyunk sokan, nem születünk csak úgy, azaz, nem hoznak létre minket csak úgy. A Vének alkotnak minket, hogy egy elődünk helyébe lépjünk, de azt sosem tudjuk meg, hogy pusztíthatók el a magunkfajták.
Read More …

Némaság

Posted by Szitakötő/Arashi - 3 megjegyzés

A fenébe is! Itt ülök a lépcsőn és csak figyelem, ahogy elsétál előttem. Közeledik, távolodik, eltűnik, majd újra felbukkan, közeledik, távolodik eltűnik, újra és újra és újra. Én meg csak figyelem, lesütöm a szemem, amíg elhalad előttem, nehogy elkapjam egy pillantását. Miért? Nem értem mi történt. Kedvelem, ez igaz, de sok embert kedvelek. Több fiút is kedvelek. Ő miért lenne más? Nem lehet más. Nem, mert senki sem tudhatja jobban, mint én. Senki sem találhatja ki előbb a gondolataimat, mint én! A szemébe fogok nézni, jöjjön csak újra!

Nem jön. Hol marad? Korán van még, biztos irányt változtatott. Mégsem, már itt is van. Na majd most... Most meg mi van? Ide se néz, a földet bámulja a lába előtt. Annyiszor jártad már végig ugyan azt a nyomot, előre-hátra, keresztül-kasul, miért a betont nézed?! Rám figyelj! Ostoba. Igen, az. Ostoba vagyok. Érzem, hogy önkéntelenül is keserű mosolyra húzódik a szám. Lassan sötétedik, a lépcső is egyre hűvösebb. Én is sétálok egy kört, aztán bemegyek.

Az épület mögött összetalálkozunk, intek, visszaint,mindketten zenét hallgatunk. Tudom, miért teszed, én is azért teszem. Hallgathatnám a lüktetést, a sok hangot, amely körbevesz minket mindig. Mindig körülöttünk van. Ezért kell a csönd, a zene csöndje; az ütemek közt megbújó békesség. Amikor visszaintettél, rámnéztél végre. Vajon ezért csendesültek el bennem a hullámok, melyek néhány perce még kitartóan, töretlen erővel ostromolták a lépcsőfokokat?

Két napja nem figyelsz rám. Két napja gyötör a kétség. Lehetséges volna? Nem, persze, hogy nem. Ezt csak a többiek találták ki, nem is látnak a saját szemüktől. Nincs itt semmi észrevenni való! Akkor mégis mi a fenének bizonytalanodtam el? Utálom bevallani magamnak, hogy nem értem a dolgokat, de ezt helyre kell hoznom. Helyre is hozom. Most. Most rögtön beszélek vele. Nem, előbb még egyszer átgondolom, hátha rájövök, mi a dolog nyitja, mert rá fogok jönni. Rá kell jönnöm!

Péntek. Utálom őket. Miért kell észrevenniük azt ami nincs is? Vagy még is volna? Én lennék a vak? Lehetséges? De akkor miért hallgat? Talán mert olyan durván rávágtam, hogy nem vagyok vele? De az az idióta lány tehet róla! Miért kellett beleszólnia és hirtelen ilyet kérdeznie?! Autókról beszélsz. Sosem voltál autómániás, mint a többi srác, csak a témát tereled, még ha igaz is, amit mondasz. Én is zavarban vagyok, de helyre akarom hozni. Nem tudom a választ megtalálni, csak ha segítesz.

Ketten vagyunk és már tudom a választ. Csak rád várok. Te pedig rám. Nincs mentség, mind a ketten tisztában vagyunk a dolgokkal. Nem fogod kimondani váratlanul, hogy megtörd ezt a kegyetlen némaságot. Egy szavadba kerülne, és erre egyedül Te vagy képes. A levél fölösleges magyarázkodás, csak ürügy volt. Egyszerűen nem értem, miért akarod, hogy 'rád másszak'. Nem bújhatsz folyton a kishitűség és az önsajnálat felvett maszkja mögé, de én sem.

Megőrjít a gondolat, hogy mennyire félreértettem a dolgokat. Nem vettem észre az erőfeszítéseidet, mindig csak utólag. Ráadásul az a liba is azt hiszi, segíteni fogok neki a meghódításodban. El sem hiszem, milyen pokolian féltékeny vagyok. Ez már nem is emberi. Elmondom neki, nem leszek kétszínű hazudozó, főleg, ha köze van hozzád. Ez egész könnyen ment. Persze, számított rá, akárhogy is palástoltam, nem tudom letagadni, régóta tudja mindenki. Csak mi nem, pedig már senki sem mondja előttünk.

Már el sem tudom dönteni, az évek alatt távolodtunk, vagy közelítettünk egymáshoz. Egy biztos. Megtanítottál, hogy ha félek az érzések okozta fájdalomtól, azzal csak felfokozom a kínjaimat. Valójában hálásnak kellene lennem. Mégsem vagyok az, mert a tőled kapott válaszok mind újabb és újabb kérdéseket vetettek fel bennem. Megőrjítesz, de ezen ma már csak mosolygok, mert emlékszem az időre, amikor valóban az őrületbe kergettek a határozatlan válaszaid.

Olyan távoli lettél. Már nem beszélhetek veled akármikor, pedig már csak egyetlen egy dolgot szeretnék a tudtodra adni, félreértések nélkül. Kész vagyok megtörni a némaságot, még ha tudom is, hogy a szemedbe nézve reszketni fogok, előbb tudom majd a szavakat, mint Te. Hogyan kezdjek hozzá? Még csak nem is láthatlak. Talán már kiveszett belőled az a dolog, ami miatt talán éppen annyit bosszankodtál, mint én. Hiányzik az az egyetlen néma, őszinte ölelés az életemből.

1001 ötletem van, de még mindig nem tudom hol is kezdjem. Kezdek hozzászokni a távolsághoz és -igaz nehezen- ahhoz, hogy keveset tudok a körülötted zajló dolgokról. Egyre biztosabb bennem a gondolat, hogy kiveszett belőled, amiért én még küzdök. Talán rajtam a sor. Ennyire nem tudlak elengedni, muszáj észrevenned. Hogyan? Hogyan kezdjek hozzá félreértés nélkül, anélkül, hogy bármelyikünknek fájna?

Megtaláltam a válaszokat. Egyszerű. Fontos vagy számomra, és az egyetlen, amivel ezt ki tudom fejezni Neked: egy szavak nélküli ölelésbe kell sűrítenem minden őszinteségemet. Most én ölellek meg téged. Vajon érted? Le tudod fordítani, amit ezzel mondok neked? Nem válaszolsz, csak ölelsz, nem beszélsz. Csak most veszem észre: csönd van, elvesztek a szavak, a hangok, a zajok. Az emberek megállás nélkül mozognak, mégsem hallok semmit... csak a dobogást. Nem tudom eldönteni, melyikünk szíve lüktet ilyen határozottan és beszédesen ebben a némaságban.
Read More …

Egy egyszerű, rövid, novellaszerű szóhalmaz~

Posted by Szitakötő/Arashi - 0 megjegyzés

Zivatar

Nyár közepe volt. A nap már rég lenyugodott, de a hőmérséklet nem ment 35°C alá. A forró víz égette felhevült bőrömet, ahogy végigfolyt a testemen. De nem fájt, legalább is nem érdekelt. Úgy éreztem nem tudok semmit és ez a gondolat jeges vízként áramlott szét az ereimben a vérem helyett. "Arashi". Ez az egy szó lüktetett a fejemben. Tudtam mit jelent. Értettem, amit jelent. Fel akartam forgatni az egész világot, hogy tudjak és értsek, ne csak ezt az egy szót. Zivatar, vihar akartam lenni. Önmagamat akartam ordítani és szikrából földig érő karokat növeszteni. Az ablakon beszűrődő hangos ciripelés mögött egyszerre halk, de egyértelmű morajlásra lettem figyelmes. Nem tartott sokáig, mégis, mintha csak ez kellett volna a vigasztalásomhoz. Az éjjeli eső majd elmos mindent. Holnap már tiszta világra ébredek, ami olyan szavakkal van tele, melyeket értek.

Hosszú évekig tartó álmon vette kezdetét aznap éjszaka. Rémisztő álom egy idegen, színtelen világban. Kifejezéstelen arcú, mozdulatlan bábok figyeltek fénytelen, festett szemükkel, mintha látnának. Képtelen voltam eldönteni, ők léteznek e, vagy én vagyok valódi? Fel akartam ébredni. Sikítottam a színeket és suttogtam a sötétnek, sírtam is, de fel nem ébredtem. Aztán bábu akartam lenni, mint az a sok körülöttem. Álltam egy helyben és meredtem magam elé, csak a gondolataim mozogtak, mégsem váltam bábuvá. Néha, mintha közel lett volna az ébredés,mintha egy színt láttam volna, mintha egy báb mozdult volna. A remény megmérgezett. Rá kellett döbbennem a tévedésemre, a remény hiúságára. Egyre csak mélyült az álom.

De felébredtem. A beletörődés határán valami mégis megmozdult, a színek, a sötét, a világos mind létezett és már léteztem Én is. Nem mint báb, és nem úgy, mint a semmi. Voltam és új szavakat találtam: vagyok, leszek. Ezeknek a szavaknak egyszerre lett értelmük, tartalmuk, jelentésük. Bábok helyett emberek vettek körül a világban, melyben ébredtem. Már voltak szavaim, majd még több lett, már láttam is és egyre többet. Lett nevem is: Arashi. Ha valaki kérdezett, ezt az egy szót feleltem, de ezt az egy szót egyedül Én értettem.
Read More …