Albiflora

A fenébe is! Itt ülök a lépcsőn és csak figyelem, ahogy elsétál előttem. Közeledik, távolodik, eltűnik, majd újra felbukkan, közeledik, távolodik eltűnik, újra és újra és újra. Én meg csak figyelem, lesütöm a szemem, amíg elhalad előttem, nehogy elkapjam egy pillantását. Miért? Nem értem mi történt. Kedvelem, ez igaz, de sok embert kedvelek. Több fiút is kedvelek. Ő miért lenne más? Nem lehet más. Nem, mert senki sem tudhatja jobban, mint én. Senki sem találhatja ki előbb a gondolataimat, mint én! A szemébe fogok nézni, jöjjön csak újra!

Nem jön. Hol marad? Korán van még, biztos irányt változtatott. Mégsem, már itt is van. Na majd most... Most meg mi van? Ide se néz, a földet bámulja a lába előtt. Annyiszor jártad már végig ugyan azt a nyomot, előre-hátra, keresztül-kasul, miért a betont nézed?! Rám figyelj! Ostoba. Igen, az. Ostoba vagyok. Érzem, hogy önkéntelenül is keserű mosolyra húzódik a szám. Lassan sötétedik, a lépcső is egyre hűvösebb. Én is sétálok egy kört, aztán bemegyek.

Az épület mögött összetalálkozunk, intek, visszaint,mindketten zenét hallgatunk. Tudom, miért teszed, én is azért teszem. Hallgathatnám a lüktetést, a sok hangot, amely körbevesz minket mindig. Mindig körülöttünk van. Ezért kell a csönd, a zene csöndje; az ütemek közt megbújó békesség. Amikor visszaintettél, rámnéztél végre. Vajon ezért csendesültek el bennem a hullámok, melyek néhány perce még kitartóan, töretlen erővel ostromolták a lépcsőfokokat?

Két napja nem figyelsz rám. Két napja gyötör a kétség. Lehetséges volna? Nem, persze, hogy nem. Ezt csak a többiek találták ki, nem is látnak a saját szemüktől. Nincs itt semmi észrevenni való! Akkor mégis mi a fenének bizonytalanodtam el? Utálom bevallani magamnak, hogy nem értem a dolgokat, de ezt helyre kell hoznom. Helyre is hozom. Most. Most rögtön beszélek vele. Nem, előbb még egyszer átgondolom, hátha rájövök, mi a dolog nyitja, mert rá fogok jönni. Rá kell jönnöm!

Péntek. Utálom őket. Miért kell észrevenniük azt ami nincs is? Vagy még is volna? Én lennék a vak? Lehetséges? De akkor miért hallgat? Talán mert olyan durván rávágtam, hogy nem vagyok vele? De az az idióta lány tehet róla! Miért kellett beleszólnia és hirtelen ilyet kérdeznie?! Autókról beszélsz. Sosem voltál autómániás, mint a többi srác, csak a témát tereled, még ha igaz is, amit mondasz. Én is zavarban vagyok, de helyre akarom hozni. Nem tudom a választ megtalálni, csak ha segítesz.

Ketten vagyunk és már tudom a választ. Csak rád várok. Te pedig rám. Nincs mentség, mind a ketten tisztában vagyunk a dolgokkal. Nem fogod kimondani váratlanul, hogy megtörd ezt a kegyetlen némaságot. Egy szavadba kerülne, és erre egyedül Te vagy képes. A levél fölösleges magyarázkodás, csak ürügy volt. Egyszerűen nem értem, miért akarod, hogy 'rád másszak'. Nem bújhatsz folyton a kishitűség és az önsajnálat felvett maszkja mögé, de én sem.

Megőrjít a gondolat, hogy mennyire félreértettem a dolgokat. Nem vettem észre az erőfeszítéseidet, mindig csak utólag. Ráadásul az a liba is azt hiszi, segíteni fogok neki a meghódításodban. El sem hiszem, milyen pokolian féltékeny vagyok. Ez már nem is emberi. Elmondom neki, nem leszek kétszínű hazudozó, főleg, ha köze van hozzád. Ez egész könnyen ment. Persze, számított rá, akárhogy is palástoltam, nem tudom letagadni, régóta tudja mindenki. Csak mi nem, pedig már senki sem mondja előttünk.

Már el sem tudom dönteni, az évek alatt távolodtunk, vagy közelítettünk egymáshoz. Egy biztos. Megtanítottál, hogy ha félek az érzések okozta fájdalomtól, azzal csak felfokozom a kínjaimat. Valójában hálásnak kellene lennem. Mégsem vagyok az, mert a tőled kapott válaszok mind újabb és újabb kérdéseket vetettek fel bennem. Megőrjítesz, de ezen ma már csak mosolygok, mert emlékszem az időre, amikor valóban az őrületbe kergettek a határozatlan válaszaid.

Olyan távoli lettél. Már nem beszélhetek veled akármikor, pedig már csak egyetlen egy dolgot szeretnék a tudtodra adni, félreértések nélkül. Kész vagyok megtörni a némaságot, még ha tudom is, hogy a szemedbe nézve reszketni fogok, előbb tudom majd a szavakat, mint Te. Hogyan kezdjek hozzá? Még csak nem is láthatlak. Talán már kiveszett belőled az a dolog, ami miatt talán éppen annyit bosszankodtál, mint én. Hiányzik az az egyetlen néma, őszinte ölelés az életemből.

1001 ötletem van, de még mindig nem tudom hol is kezdjem. Kezdek hozzászokni a távolsághoz és -igaz nehezen- ahhoz, hogy keveset tudok a körülötted zajló dolgokról. Egyre biztosabb bennem a gondolat, hogy kiveszett belőled, amiért én még küzdök. Talán rajtam a sor. Ennyire nem tudlak elengedni, muszáj észrevenned. Hogyan? Hogyan kezdjek hozzá félreértés nélkül, anélkül, hogy bármelyikünknek fájna?

Megtaláltam a válaszokat. Egyszerű. Fontos vagy számomra, és az egyetlen, amivel ezt ki tudom fejezni Neked: egy szavak nélküli ölelésbe kell sűrítenem minden őszinteségemet. Most én ölellek meg téged. Vajon érted? Le tudod fordítani, amit ezzel mondok neked? Nem válaszolsz, csak ölelsz, nem beszélsz. Csak most veszem észre: csönd van, elvesztek a szavak, a hangok, a zajok. Az emberek megállás nélkül mozognak, mégsem hallok semmit... csak a dobogást. Nem tudom eldönteni, melyikünk szíve lüktet ilyen határozottan és beszédesen ebben a némaságban.